Varjú úr hóna alatt Bolhával, orrát a sáljába fúrva lépett be a Pacsirta utca 1/B kapuján.
– Borzasztó hideg van odakint, mi? – kérdezte a kiskutyától szórakozottan, és megdögönyözte a fülét. Bolha mormogott valamit válaszul.
Varjú úrnak ebben a pillanatban tűnt fel a lépcsőházban összegyűlt csoportosulás. A korlátnak támaszkodva ott állt a Kiccalád pösze apukája. Vastag, kötött pulóvert viselt, amelyen egy kiterjedt, narancssárga folt virított, és idegesen tördelte a kezét. A lépcsőn Pityókás Pisti ücsörgött, egy meghatározhatatlan színű üveget szorongatva. Rózsi néni, a Süvöltő egy széket vonszolt a folyosóra, és azon trónolt, mint a panel koronázatlan királynője. Gábor, a Költő egy meggyújtatlan cigarettát babrált: hol a szájába vette, hol zsebre vágta. A levegőben szinte tapintható volt a feszültség.
– Már megint lakógyűlés van? – kérdezte Varjú úr, leplezetlen ingerültséggel. A legutóbbi alkalommal fél órán át kellett hallgatnia, ahogy a többiek a lépcsőház takarításáról és újrafestéséről veszekednek. A gyűlést végül az mentette meg, hogy Pityókás Pisit körbekínálta a házi pálinkáját. A lakók szemébe könnyek gyűltek, a gyomruk pedig bukfencet vetett az italtól, úgyhogy percek alatt sikerült pontot tenni az ügy végére. A lépcsőház azóta is különös babakék színben pompázott, amit Gyuri, az Ezermester kedvezményes áron szerzett be egy barátjától.
– Nagy baj van, András! – mondta, azaz inkább üvöltötte Rózsi néni. Egyik kezét drámai mozdulattal a keblére szorította, a másikkal megtörölte a homlokát.
– Veszélyesz hely lett a lakóközösszégünk – tette hozzá Apuci.
– A Halál torkában járunk mind. Szinte érzem már jeges ölelését, s hideg csókját a nyakamon…
Ez utóbbi megnyilvánulás természetesen a Költőtől származott, mire mindenki az égnek, pontosabban plafonnak emelte a szemét.
Varjú úr nagy levegőt vett, majd kifújta. Majd csak kinyögik, mi böki a csőrüket, gondolta.
– Lehet, hogy Gyuri elkapta a vírust – magyarázta meg a helyzetet Rózsi néni. – Most sem ő, sem Anna nem hagyhatják el a lakásukat. Kontaktszemélyek.
– Aha. És ebből miért kellett ilyen drámai hangulatú gyülekezést kerekíteni?
Úgy tűnt, egyedül Varjú urat nem hatotta meg a szörnyű helyzet. Szívtelen megnyilvánulását követően mindenki egyszerre kezdett beszélni.
– Nem volt beoltva, azért történt…
– Dehogyisznem volt beoltva! Egyszerre mentünk el az oltászra.
– Melyiket kapta?
– Az oroszt? A kínait?
– Antitesteket néztek?
– Az egyik ismerősöm is elkapta, de semmi baja nem lett tőle. Legalábbis azt hitte! Aztán puff, egyszer csak meghalt. Egy évvel később! Az is a vírus miatt lehetett.
– Az feleszégem édeszanyja a vírusz miatt lett demensz…
Varjú úr elképedve hallgatta a lépcsőházat betöltő, zajos véleménynyilvánítást. Bolha izgatottan lihegve jobbra-balra kapkodta a fejét, ahogy minden irányból ismerős hangokat észlelt.
– Nos, senkit nem akarok elkeseríteni – szólt közbe Gábor, a Költő -, de a vírus valószínűleg egy biológiai fegyver, amit azért szabadítottak ránk, hogy csökkentsék a túlnépesedést a Földön.
A bejelentést döbbent csend követte. Pityókás Pisti felröhögött, és jó nagyot húzott a kezében dédelgetett palackból. Gábor, felbátorodva a megjegyzése hatásán, folytatta:
– Épp ezért nem fogom magam beoltatni. Az oltást is csak azért találták ki, hogy titokban megmérgezzék a lakosságot. Ha kötelezővé teszik, akkor egy fához láncolom magam, vagy éhségsztrájkba kezdek.
– Nem egészen világos, most akkor a vírus, vagy az oltás a tömeggyilkos biológiai fegyver? – érdeklődött Varjú úr mézesmázos hangon. A Költő elvörösödött.
– Hát… én… végül is, mindkettő.
– Ha nincs beoltva, a közelembe ne jöjjön! – visította Rózsi néni, aki ennek ellenére egy millimétert sem mozdult a székével.
– Eszem ágában sem volt – morogta Gábor.
– Nem tudom, mit csináljunk, ha az iszkolákban kötelező lesz a gyerekeknek… – kesergett Apuci.
Ekkor, mintha csak egy égi jel érkezett volna, hatalmas dörrenés hangzott fel a fejük fölött, amit egy éles sikítás követett:
– Kiengedem őket!
A lakók rémülten néztek össze. Túl jól ismerték a forgatókönyvet. A figyelmeztetést követően tompa dübörgés visszhangzott a lépcsőkön, majd a Kiccalád két gyermeke nyargalt le a folyosón. Kis híján elsodorták az útjukba kerülő Költőt és a saját apjukat is. Pityókás Pisti védelmezően magához ölelte az itókáját, és behúzta a nyakát, így a két lurkó nemes egyszerűséggel átugrott felette.
– Gyerekek, ne rohangáljatok ilyen gyorszan, még a végén bajotok eszik – motyogta Apuci fáradtan. Varjú úr összeszűkült szemekkel méregette – az apuka tekintete mintha egy pillanatra felvillanyozódott volna arra gondolatra, hogy drága utódai egy csöpp nyugalomra kárhoztatnának, ha összetörnék magukat egy kicsit.
– Senki nem tudja megállítani ezeket az ördögfajzatokat? – kérdezte Gábor panaszosan. A gyerekek pont ekkor vették észre Bolhát. Lefékeztek Varjú úr előtt, és kórusban belekezdtek a szokásos könyörgésükbe:
– Csóóókolom, megsimogathatjuk a Bolhááát?
– Csak akkor, ha megígéritek, hogy csendesebben randalíroztok – mondta Varjú úr szigorúan. Nem kevés lelkierejébe telt, hogy ne lökje félre a két gézengúzt, és rohanjon fel a saját lakásába.
– A kutya szőrén megtapadhatnak a vírusok és baktériumok – okoskodott Rózsi néni. – Jobb lenne, ha rendszeresen fertőtlenítenénk. Vagy, ha a gyerekek kesztyűt húznának, mielőtt megsimogatják!
A két csemete, akik arra sem emlékeztek, hogy aznap akár egyszer is megmosták-e a kezüket, könnyedén figyelmen kívül hagyták a néni megjegyzését. Bolha kitörő lelkesedéssel köszöntötte őket (Ákos és Tamás mindig kiválóan tudták a fülét vakargatni).
– Nagyon sokat nőtt! Már nem is olyan aprócska, mint mikor ide került – ámuldozott Tomi.
– Ez azért van, mert megeszi a répát, meg a spenótot is.
Apuci hálás pillantást vetett Varjú úrra az álmélkodó gyerekek feje fölött.
A kutyasimogatás csak ideig-óráig kötötte le a két lurkót. Varjú úr jól tudta ezt, így a pillanatnyi szélcsendet kihasználva, magához ölelte Bolhát, és felmenekült a lakásába. Biztos volt benne, hogy a lépcsőházi gyülekezés nem oszlik fel egyhamar.
Legalább itthon csend van és békesség, gondolta megkönnyebbülve, mikor leroskadt a kanapéra, és bekapcsolta a tévét.
Alig merült fel fáradt agyában ez a gondolat, Bolha éles hangon vakkantott egyet, amit hangos dörrenés követett.
– Mi a… – kezdett bele Varjú úr, aztán a torkára forrt a szó, mert Eszter menekült be a lakásba, és nagy sóhajjal az ajtónak vetette a hátát.
A lépcsőházból egy pillanatra beszűrődött a Kiccalád gyermekeinek fejhangú sikongása.
Varjú úr arca nyomban felderült, amint megpillantotta a tanárnő göndör fürtjeit és kedves, pirospozsgás arcát.
– Találkoztál odakint a rögtönzött COVID klubbal? – kérdezte vidáman.
Eszter meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Á, szóval erről van szó! Már azt hittem, forradalmat készülnek kirobbantani. Ne haragudj, hogy csak így berontottam, de kellett egy menekülő útvonal. Rózsi néni felvett egy símaszkot, Szűcs Gábornak meg már csak a szeme látszik ki a sáljából, de megállás nélkül valami kárhozatról meg tömegpusztításról karattyolt. Aztán a Molnár gyerekek kis híján kiszúrták a szemem a lépcsőházi kaktusz maradványával.
Varjú úr hátravetett fejjel kacagott a káosz akkurátus leírásán. Eszter szégyenlősen elmosolyodott – még mindig nem szokott hozzá, hogy így meg tudja nevettetni Andrást.
– Gyuri és Anna karanténba kerültek, amitől úgy tűnik, az egész ház felbolydult – magyarázta Varjú úr. – Szerencse, hogy mi ketten itt vagyunk, és egy kis józanságot hozunk ebbe az őrültek házába.
Eszter lezöttyent a kanapéra, ölébe vette Bolhát, és elgondolkodva simogatni kezdte. A kis vakarcs nyomban a hátára fordult, és pettyes hasát mutogatta a tanárnőnek.
– Van valami ötleted, hogyan tudnánk lecsillapítani a kedélyeket? – kérdezte.
Varjú úr megdörzsölte az állát. Nem mondta ki hangosan, de rettentően hízelgőnek találta, hogy Eszter többesszámban fogalmazta meg a mondatot. “Hogyan tudnánk…” – tehát számít az ő segítségére!
– Ami azt illeti… van. Először is, vásároljunk be Annának és Gyurinak! A többi lakóval pedig meglátjuk, mit tehetünk.
Varjú úr és Eszter jó csapatot alkottak. András könyörtelenül félresöpörte az ellenérveket, Eszter pedig kedves szavakkal nyugtatta meg a felzaklatott lelkeket.
– Itt egy csomag maszk és gumikesztyű. Ha annyira fél, ne menjen Gyuriék lakása közelébe – rendelkezett Varjú úr a második emeleti ajtóban állva. A frissen bevásárolt pakkot nemes egyszerűséggel belódította a lakásba.
– Minden rendben lesz, Rózsi néni – duruzsolta Eszter. – A lánya és az unokái hazajönnek Karácsonyra Amerikából, ugye? Na, az igazán fantasztikus lesz! Próbáljon meg ne aggódni olyasmin, amit nem befolyásolhatunk.
Rózsi néni morgolódott valamit a közbiztonságról, de végül megadta magát.
– Délután sütök egy kis bejglit – ígérte.
A Költő keményebb dió volt. Varjú úr végül úgy döntött, meg sem próbálja lebeszélni az összeesküvés elméletekről. Egyszerűen annyit mondott: – Tudod mit, Gábor? Az sem biztos, hogy Anna és Gyuri fertőzöttek, még nem készült el a teszt. Maradj a lakásodban addig, és írj egy verset a halállal való találkozásodról.
A Költő szemei könnybe lábadtak.
– Te mindig megértesz engem, András – mondta remegő hangon. – Néha azt gondolom, te vagy a művészetem legnagyobb rajongója.
Varjú úr csak fintorgott válaszul, mert a valóság nem is állhatott volna távolabb a fenti állítástól. Igazság szerint abban sem volt biztos, hogy a posztmodern irományokat, amelyek elhagyták a Költő tollát, illik-e egyáltalán versnek nevezni.
– András tényleg nagyon szereti a műveidet olvasni – mosolygott Eszter a fiatalemberre. Varjú úr már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a tanárnő alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Akkor hát nincs helye vitának, le is ülök nyomban, hogy papírra vessem gondolataim! – rikkantotta a Költő újult erővel, és bevágta az orruk előtt az ajtót.
Az intézkedések megkoronázása a Kiccalád gyermekeinek megzabolázása jelentette. Némi csokoládét és Bolha sétáltatását tartalmazó nyeremény ígéretével rávették őket, hogy a lépcsőház felmosásán versenyezzenek egymással.
– Tamász ész Ákosz nagyon szorgosz gyerekek – mosolygott ellágyult arccal Apuci.
– Jó fiúk ők! Mindig segíteni akarnak – ömlengett Anyuci, aki a pillanatnyi nyugalmat sarokreszelésre, és az aktuális pletykalap olvasására akarta kihasználni. – Imre, be ne engedd őket még legalább egy óráig!
Apuci megadó bólogatással felvette az ajtónálló szerepét.
Az intézkedéseket követően Varjú úr látványosan megtörölte a homlokát, és nagy sóhajjal nekidőlt az első emeleti korlátnak.
– Mit szólsz? Úgy tűnik, egész jók vagyunk a békefenntartásban.
Eszter mosolyogva helyeselt.
– Határozottan sikeres volt az akciónk. Hűha, jól látom, hogy Szűcs Gábor barátunk már ki is tűzte a faliújságra a legújabb költeményét?
Varjú úr megköszörülte a torkát, és hangosan felolvasta a gombostűvel rögzített papírfecnit.
Megdermedt a levegő,
Kihűltek a szívek,
Megfagytak a lelkek,
A Halál szele suhant végig a házon.
Mind félünk,
Rettegünk,
Mit tegyünk?
A vírus itt van a láthatáron.
Maszkot fel,
Oltakozz,
De ha őszinte vagyok –
Csináld csak, amit akarsz, én leszarom barátom nem bánom.
– Ezt egy szóval se mondd Gábornak – emelte fel az ujját Varjú úr -, de ezen az irományán jól szórakoztam. Kár, hogy az utolsó rímet átjavította.
A következő pillanatban kis híján kiugrott a bőréből, mikor Pityókás Pisti rontott be a lépcsőházba.
– Mi ez szórólap? – kérdezte, az arcát egészen közel dugva Varjú úrhoz. András hátrált egy lépést és diszkréten távolabb legyezte a pálinkaszagot.
– Szűcs Gábor legújabb költeménye – magyarázta Eszter.
Pisti összehúzott szemekkel böngészte a sorokat, majd tanácstalanul megvakarta a fejét. Aztán még egyszer végigolvasta a szöveget. Végül zavartan köhintett egyet.
– Most akkor má’ hadd kérdezzek valamit, András.
Varjú úr türelmesen várakozott. Pityókás Pisti mély levegőt vett, aztán kibökte:
– Mondd már meg nekem, mégis mi ez a vírus, amiről itt szó van?!
A szereplők további kalandjai itt olvashatóak.
Write a comment